A lányok nyári tábora

Július 8-11-ig a lányok táborozni voltak, és erről nem volt restek írni egy beszámolót is, ami lent olvasható, a beszámolót ezúton is köszönjük Tündinek! 🙂

Az eseményről képek is készültek, amelyek itt érhetők el.

Július 8.

Sikeresen mindenki befutott a keleti pályaudvarra, ahol Dóri megvette a jegyeinket, majd megkerestük a helyünket a vonaton, ahol a kalauz közölte velünk (pontosabban Dórival, mert ugye nála voltak a jegyek), hogy nincs helyjegyünk, mert nem erre a vonatra vettünk jegyet. Ez viszont nem a mi hibánk volt, ugyanis az automata, ahol Dóri megvette a jegyeket, automatikusan a későbbi vonatra adta jegyeket, mert a kinézett vonatra már nem volt elég helyjegy. A kalauz képes lett volna leszállítatni minket a vonatról, de szerencsénkre, a mellettünk ülő nő kiállt értünk, és kidumált minket a kalauznál. Amikor kellett, leszálltunk (sétáltunk) a szerelvényről, és átmentünk a buszokhoz. Mikor megérkeztünk a táborhely megállójához (merthogy busszal jöttünk), találkoztunk egy másik csapattal. Ők mutatták meg, merre kell menni a Tambitúra szállásához. Kipakoltuk a hozott kajákat, és megebédeltünk, majd az ebéd végén megettük az Enikő által, Gyöngyi szülinapjára készített vegán tortát. Ebéd után kijelöltük a sátrak helyét, majd Dóri megosztotta velünk, milyen személyt játszunk a Keret Mesében. Ja, igen, a keretmese az volt, hogy lezuhant a repülő, amivel utaztunk. Mindenki egymástól független személyt kapott, viszont volt a két „eredeti”, akik összeillettek, mert a repülő pilótája, és stuardese volt. A kapitány volt Dóri (alias Johnson), a stuardes Enikő, aki Stuie- nak keresztelte el magát. Gyöngyi lett Dazy, a divatdiktátor, Rozi lett Helga, a nagymama, Petra lett Misha, a programozó, Tündi lett Henry, a NASA kutatója, Mira lett Zúzó, a bokszoló, Detti lett Bella, a 14 éves kamaszlány, aki elszökött otthonról, Réka lett Poppy Red, a hippi, és Lotti lett Icuka, a pénztáros. Miután elkészültünk a sátrakkal, elmentünk a strandra, ahol Gyöngyi megkapta a második születésnapi ajándékát, egy homokból és iszapból készült sellőfarok képében, a lábára. Hazaérve nekiálltunk chilis babot főzni, amit miután megettünk, leültünk a még pislákoló tábortűz köré, és a begyakorolt TT-számokat előadtuk. Nagyon viccesre sikeredett az egész. Mikor ezt befejeztük, de még nem akartunk aludni menni, valaki kitalálta, hogy üljünk le a tűz köré (vissza), és beszélgessünk. Olyanokról beszélgettünk, mint például kinek mit jelent a cserkészet, meddig akar cserkészkedni, meg hasonlók. Aztán egyszer csak Gyöngyi előáll azzal az ötlettel, hogy „Úgyis itt van egy másik csapat, biztos van zászlajuk (mér’ ne lenne, minden csapatnál van – kivéve nálunk, de ez nem lényeg), menjünk, és lopjuk el.” . Ez az ötlet mindenkinek tetszett, de Dóri mondta, hogy van némi bökkenő a dologban, ugyanis ezt előre egyeztetni kell a csapatparancsnokkal. Jött is rá a válasz, hogy „Akkor menjünk, és beszéljünk vele most, hogy ma ellopjuk a zászlajukat.” . Fel is kerekedtünk mind a tízen, hogy beszéljünk a másik táborral. Mikor odaértünk, Gyöngyi meg Dóri beszélt velük, mi meg addig rejtőzve vártuk, hogy visszajöjjenek, és mondják, hogy mehetünk zászlót lopni. Vagy tíz percig beszéltek. Hallottuk, hogy nevetgélnek, és ezt jó jelnek vettük. Mikor visszajöttek, mondták, hogy megyünk haza, de közben elmondták, hogy miről beszéltek. Kiderült, hogy a másikcsapatnak sincs zászlaja, mert csak kószák voltak ott, de megengedték, hogy a nekünk előre kikészített, pontosabban elrejtett kekszet ellopjuk. Ennek ellenére miért mentünk vissza? Mert kiderült az is, hogy valódi tolvajok is vannak azon a környéken, mi meg szépen, tárva nyitva ott hagytunk mindent a táborhelyen, abban a tévhitben ringatva magunkat, hogy „csak nem lopják el…! . Szerencsénkre mikor visszaértünk a táborhelyre, mindenünk megvolt, úgy, ahogy hagytuk. Megbeszéltük, hogy hogyan fogunk odamenni, megkeresni a kekszet, és eljönni onnan. Párokba rendeződtünk, de lett egy háromfős csapat is, mert Enikő fáradt volt, ezért ő ott maradt, vigyázni a cuccainkra, és pihenni. Dóri volt Dettivel, Gyöngyi Rozival, Petra Tündivel, Mira, Réka meg Lotti pedig együtt lettek hárman. Visszaindultunk a másik csapathoz, egyre jobban lemaradva a többiektől, hogy ne legyen annyira hangos és feltűnő, hogy ott mászkálunk. Tündi meg Petra eljutott az őrig, de valami miatt felkelt, és észrevette őket, ezért elrohantak onnan. Visszamentek oda, ahol először volt a találkozási pont,

ott összefutottak Mirával, Rékával és Lottival. Megbeszélték, hogy két külön irányból indulnak újra. Petráék balról, Rékáék jobbról. Mira ott maradt, és figyelte az eseményeket, mert fáradt volt ahhoz, hogy futkorásszon. Egy órát biztos eltöltöttünk ott, de eredménytelenül, mert nem hogy nem tudtuk elvinni a kekszet, de még csak meg sem találtuk. Csalódottan visszamentünk a mi táborhelyünkre, majd elmentünk aludni.

Július 9.

A tegnapi este után nem lett volna túl jó hétkor felkelni, így kilenc körül kezdtünk el ébredezni, (azt hiszem). Nekem elsőre furcsa volt, hogy Dóri őrsi idő néven emlegeti az alvást, de gondoltam, biztos megvan az oka, nem fogok kérdezősködni. Aztán mondta, hogy oltsuk el a tüzet, és vigyük be sátrakba a Polifoamokat. Ez még különösebb volt, de rá kellett döbbennem (Detti segítségével), hogy fordított nap van. Ez azt jelenti, hogy visszafele csináljuk a napot. Röviden: vacsorával kezdünk, ebéddel folytatjuk, és reggelivel zárjuk a napot. A tüzet megraktuk eloltottuk, és ismételten TT számokat adtunk elő (de nem azt, amit tegnap…). Aztán megraktuk a tüzet, és nekiláttunk vacsorázni. Kenyeret ettünk felvágottakkal. Majd kimentünk a tábor mellé játszani vadászosat, stoposat, Amerikából jöttemet, meg hasonlókat. Ezek után visszamentünk, és megebédeltünk, majd elmentünk a strandra. Ott megreggeliztünk (lángost), majd beszélgettünk. Anorexiáról, meg más betegségekről. Majd Dóri meg Detti tartott egy vízi zumba jellegű reggeli tornát, ami után hazamentünk, és lefeküdtünk aludni.

Július 10.

Elmentünk evezni. Szerintem mindenki nagyon élvezte. Három hajó volt. Eredetileg úgy voltunk elosztva, hogy Dóri- Petra- Mira, Gyöngyi- Rozi- Lotti- Detti, Enikő- Tündi- Réka, meg Géza bácsi, a táborhelyet adó férje. Később cserélődtek az emberek, mert volt, hogy egy hajó túl lassan, vagy nehezen ment, vagy nehéz volt irányítani. Vagy csak ki akarták próbálni, milyen kormányozni. Voltak emelkedők, azokon át kellett emelni a hajót, mert nem tudott felmenni rá. Az első emelkedőnél megálltunk kicsit pihenni, úszkálni, majd mentünk tovább. Ebédidő környékén elértük azt a partot, ahol úgy egy- másfél órát töltöttünk. Ettünk, beszélgettünk, röplabdáztunk. Majd visszaindultunk a kiindulási pontra. Szerencsénkre szép idő volt, amíg eveztünk, és csak akkor kezdett rá az eső, mikor már a hajókat is visszaraktuk a helyükre. Dóri megkérte Petrát és Tündit, hogy hozzanak kenyeret meg krumplit a boltból, amit ők szívesen el is vállaltak. Mikor visszaértek, elkezdtek még nem annyira vizes fát keresni, hogy legyen miből tüzet rakni. Valaki fát gyűjtött, valaki krumplit hámozott, kolbászt karikázott. Sajnos kevésre sikeredett a paprikás krumpli, amit főztünk, ezért szendvicsekkel pótoltuk a hasunk üresen maradt részét. Evés után elmentünk tisztálkodni, majd szendvicseket gyártottunk holnap reggelire meg ebédre, hogy ezzel már ne kelljen holnap törődni. Ezek után őrsi idő volt, ahol az őrs ügyes- bajos dolgait beszéltük meg, ki-ki a maga őrsével. Mikor ezt befejeztük, elmentünk aludni, hogy holnap fel tudjunk kelni időben, hogy elérjük a buszt.

Július 11.

Korán keltünk, hogy be tudjunk időben pakolni, hogy elérjük a 9.05-ös buszt, ami szerencsénkre sikerült. Mindent elpakoltunk, elköszöntünk a vendéglátóinktól, és siettünk a buszhoz. A megállóhoz kb. 10 perccel előbb értünk, mint a busz… utánunk nagyjából 5 perccel beérkezett egy másik csapat is, akikkel csatakiáltásokkal versenyeztünk. Mi kezdtük, a tipikus „10… 9… 8… 7… 6… 543… 2… 1… király!” csapat csatakiáltással, mert akkor zártuk le épp a tábort. Nagyon figyeltük, hogy lépnek-e erre valamit. Nem kellett sokat várni, ők is elkezdtek ordítani egy versikét. Sajnos nem tudom mi volt az, de természetesen nem hagytuk annyiban, rögtön válaszoltunk rá egy kenu-lapát verzióval. Ők sem maradtak tétlenek, rákontráztak valamit, de még mindig nem hallottam normális szót, csak azt, hogy ordítanak. Erre nekünk a válaszunk a gyere- állj féle csatakiáltás volt, amire szintén válaszoltak, és szintén nem tudom, hogy mit. Ez után mi az „Egy kanna…” kezdetűvel hozakodtunk elő, ami után odamentünk, mert az idő szerint hamarosan jött a busz. Pont, mikor odaértünk üvöltötték jól hallhatóan azt, hogy halkak vagyunk. Dóri válaszul odamegy hozzájuk, és közli velük, hogy azért jöttünk közelebb, mert nem hallottuk őket. Majd befutott a busz, amit nagyjából teljesen ki is töltött a két csapat. A következő buszra 20 percet vártunk, addig a táborban készült képeket nézegettük. A busz és a vonat között csupán… menny is? Talán 6? percünk volt, így rohannunk kellett. És izgulni, hogy Dóri eléri-e a vonatot a frissen vásárolt jegyekkel. Sikerült neki szerencsére. Onnan egy két órás utazás volt hazáig a vonaton. Szerintem mindenki aludt. A Kelenföldi vasútállomáson elköszöntünk egymástól, és mindenki ment az útjára.

Az egészet egybevetve, szerintem remek tábor volt, tele viccesebbnél viccesebb élményekkel.